Deutsche Nationalitätenschule Werischwar
 
A magyarországi németek kitelepítésének emléknapja

A magyarországi németek kitelepítésének emléknapja

Vertreibung der Ungarndeutschen

 

A mai napon azokra emlékezünk, akik német nemzetiségük és anyanyelvük miatt a II. világháború vége felé és a világháború után sokat szenvedtek: megfosztották őket személyes szabadságuktól, elkobozták a vagyonukat és el kellett hagyniuk hazájukat.

1944 decemberében orosz hadiparancs elrendelte, hogy a német vagy német hangzású vezetéknévvel rendelkező személyeknek a Szovjetunióba kell mennie jóvátételi munkára. 1944 decemberében és 1945 januárjában a magyarországi németeket (18-35 év közötti nőket és 17-45 év közötti férfiakat) a Szovjetunióba hurcolták: táborokban, bányákban vagy gyárakban kellett robotolniuk. Nagyon nehéz volt az itteni élet: alig kaptak enni, rosszak voltak a higiéniás körülmények, ezért számos fertőző betegség, például hastífusz, vérhas, rühesség terjedt a táborlakók körében. A betegek először 1945 őszén térhettek vissza Magyarországra, 1949. december végéig pedig azok is, akik túlélték.

A következő sorscsapás a Németországba történő kitelepítésük, elűzésük volt. Két kitelepítési rendeletet adtak ki Magyarországon: az elsőt 1945 decemberében, a másodikat már 1947 októberében. Ezekben a kollektív bűnösség elve alapján a magyarországi németeket tették felelőssé azért, mert Magyarország elvesztette a II. világháborút.

Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt politikusa így fogalmazott: „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen.” „Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet. […] nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: A svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból. […] Takarodjanak, úgy ahogy jöttek. Egy batyuval a hátukon.”

Eszerint a rendelet szerint minden olyan személyt Németországba kellett telepíteni, aki az 1941-es népszámláláson németnek vallotta magát, vagy aki a korábban magyarosított nevét „német hangzásúra” visszaváltoztatta, illetve aki tagja volt a Volksbundnak.

A kitelepítés első szakasza a Budapest környéki falvakat érintette, utána a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és végül a Tiszántúl következett.

1946. január 19-én hagyta el Magyarországot, egész pontosan Budaörsöt az első vonatszerelvény, amely az elüldözött német nemzetiségű lakosokat szállította Németországba. 1946 és 1948 között több mint 185.000 magyar embert űztek el és szállítottak Németországba német nemzetiségi származásuk miatt – minden vagyonukat, otthonukat, sokszor családjukat hátrahagyva.

A kitelepített embereknek mindent ott kellett hagynia: házakat, földeket, állatokat, műhelyeket, minden vagyonukat – összesen 100kg súlynyi csomagot vihettek magukkal fejenként

A katonák egy listával a kezükben járták végig a házakat. Miután bekopogtak, két órát kaptak az emberek, hogy összepakoljanak. Később a pályaudvarokra vitték őket, ahonnan marhavagonokban szállították őket Németországba. Senki sem lehetett biztos abban, hogy mi lesz vele a rákövetkező napon.

Az akkor 13 és fél éves dunabogdányi Stágel Feri így emlékezik: „Egy szombati nap volt, amikor teherautókkal jöttek értünk. Senki sem tudta, hogy kit és miért visznek. Apám nem volt volksbundista, a háborúban magyar katona volt, mégis rajta volt a kitelepítési listán. Talán azért, mert német anyanyelvűnek vallotta magát, talán azért, mert az egyik legtehetősebb ember volt a faluban. Fogalmunk sem volt, hová megyünk.”

Az 1946-47-es kitelepítési hullám után azonban nem ért véget a rémálom. Május végén a német falvakat, főként a dél-magyaroszágiakat, ellepték a nincstelen szegényparaszti telepesek. Önszántukból jöttek házat és földet foglalni: a sváb falvak gazdagsága vonzotta őket, és a házfoglalással természetesen együtt megszerezték a kitelepített svábok teljes vagyonát. Ahogy kitelepítették a svábokat, másnap már jöttek is fegyveres nemzetőrök kíséretében, és hangosan skandálva járták az utcákat: „Magyaroknak kenyeret, sváboknak kötelet!”;

Fontos tudnotok azt is, hogy a kitelepítés célja az is volt, hogy felszabadítsanak házakat a Felvidékről áttelepítendő magyarok számára. A felvidéki magyarokat véglegesen ki akarták űzni a hazájukból, és ezért a magyarországi sváb falvakban letelepíteni. Így lehetett, hogy volt olyan is, hogy találkozott a házban még bent lakó sváb család és a házba beköltözni parancsolt magyar család, és egyik jobban sírt, mint a másik, mert mindkettőnek a házát és hazáját kellett otthagynia.

A németek kitelepítését az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet törölte el, biztosítva a német nemzetiségű lakosoknak az állampolgári jogokat, illetve megszüntetve a lakóhely megválasztására és a munkavállalásra vonatkozó korlátozásokat.

 

Jó, jó, de mit nyavalyog az, akit Nyugat-Németországba telepítettek, és már a hatvanas években autóval látogatott haza? Többen feltették ezt a kérdést már… De nézzük meg egy kicsit másik oldalról: a 60 milliós NSZK-ban 1950-ban minden ötödik ember menekült volt – próbáljuk meg elképzelni, milyen lehetett ott így az élet. Nem véletlenül próbáltak tízezernél is többen visszaszökni Magyarországra, hazatérni a falujukba. Másrészt a büszke sváb gazdáknak, akik megdolgoztak itthon a vagyonukért, mindent újra kellett kezdeni, betanított munkásként kellett túlélniük. Ráadásul úgy, hogy a németországi lakosság inkább elutasító volt, mint együttérző. A magyarországi sváb beszédet kinevették, az idegen szokásokat lenézték. Nem örültek, hogy idegeneket ültetnek a nyakukra, eleinte sokan inkább azt szerették volna, ha ki sem engedik a menekülttáborokból az elüldözötteket.

A környékről is igen sok embert űztek Németországba, például Solymárról 1947 embert, Dorogról közel 200-at, Piliscsaba 3300 lakosa közül 1100-at, míg Üröm lakosságának 97,5 %-át, 1448 embert.

Vajon mi lehetett az oka annak, hogy Vörösvárról és Pilisszentivánról nem volt kitelepítés?

A bánya mentette meg a falu német ajkú lakosságát? Vagy valaki közbenjárásának köszönhető?
Ez a mai napig tisztázatlan.

  Szeretnénk Nektek két visszaemlékezésből is idézni:

Leopol Deigner Budaörsön így élte át:

„Két órán belül össze kellett pakolni, és a házat is el kellett hagynunk. Bénultan ültünk, senki sem tudott világosan gondolkodni. Nem tudtuk, mitévők legyünk. Anya sírni és jajveszékelni kezdett, és mi is bekapcsolódtunk. Apánk volt az, aki először erőt vett magán, és megkérdezte, hol van az a hivatal, amely a kitelepítést felügyeli.”

És Josef Brasch Mosonszolnokról ezekkel az emlékekkel él:

„Az elüldözöttek 20 kg élelmet vihettek magukkal, amely a következőkből állt: 1 kg zsír, 2 kg hús, 7 kg liszt, kenyér vagy tészta, 2 kg hüvelyes és 8 kg krumpli, illetve 80 kg ruha vagy ágynemű. A pályaudvaron mindezt újra megmérték, és akinek több volt a megengedettnél, attól elvették. Kíméletlenül elvették a babakocsikat és a varrógépeket, sőt, aki nem adta oda elég gyorsan őket, azt még meg is verték.”

 

De térjünk vissza hozzátok: gondoljátok végig a következő kérdéseket:

Hol laktok?

Mit szólnátok hozzá, ha ma délután bekopogtatna a rendőrség, hogy most azonnal el kell költöznötök? Mit vinnétek magatokkal? Hogyan éreznétek magatokat?

Hol laknak a nagyszüleitek? És az unokatestvéreitek? Milyen hosszú utat kell megtenni, hogy eljussatok hozzájuk? Milyen nyelven beszéltek otthon? Eltér ez az utcában lakók nyelvétől?

Magyar-e a vezetéknevetek, vagy éppen Botzheim, Breier, Braun, Für, Fetter, Lieber, Manherz, Müller, Neumann, Nick, Tagscherer, Payer, Peller, Scheller, Steckl, Stadtmüller, Wieszt, Spiegelberger vagy Spiegelhalter?

 

Gondolkodjatok el ezeken, és a szünetekben nézzétek meg az elűzetéssel kapcsolatos földszinti faliújságot – a tornateremmel szemben.

Források:
https://honismeret.hu/honismeret-folyoirat/a-hajosi-svabok-kitelepitese

https://www.ogyk.hu/hu/blog/posts/a-magyarorszagi-nemetek-elhurcolasanak-emleknapja

https://index.hu/tudomany/tortenelem/2016/01/19/svabok_deportalasa_kitelepitese/

https://www.origo.hu/tudomany/20130715-a-svabok-kitelepitese-magyarorszagrol.html

https://www.svabkitelepites.hu/svab011167.html

https://www.svabkitelepites.hu/

Heute vor 75 Jahren begann die Vertreibung der Ungarndeutschen

 

Készítette: Stecklné Boldizsár Katalin, F. Bérczi Zita